A Kőrösi Csoma út melletti lakótelepen tanáltam meg a panelházat.
– Megjöttél, drága? – kérdezte a kaputelefonban egy búgó hang és az ötödiken várt rám Jennifer, a hosszú fekete hajú, nagy barna szemű lány.
Elsőre nagyon sokminden nem tetszett, de annyira nem taszított, hogy sarkonforduljak.
A lány egyáltalán nem volt olyan kedves, mint amíg csak telefonon érintkeztünk, inkább mustrálgatott szigorúan, mint valami eladó lovat.
A lakás egy áporodott szagú, szegényes, rendetlen putri volt, az előszobában rengeteg piszkos, széttaposott cipővel, rossz tűzhellyel, egykerekű kerékpárral, kibelezett bőgőtokkal (vonó nélkül).
A pénzt előre kérem – mondta Jennifer – és nekem bár ez sem tetszett, de lepengetten a négy darab ezrest (akkoriban egy tankolás is kábé ennyibe került). Fiatal voltam, kalandvágyó és ha már egyszer kimentem Kőbányára, akkor nem fogok apróságokkal szarakodni. A lány egy kicsit barátságosabb lett, megmutatta a lepedővel leterített franciaágyat és vetkőzetni kezdett, hogy menjünk gyorsan drágám fürdeni, akarsz együtt tusizni? – Akartam, de igyekeztem a cuccaimat nagyon együtt tartani és végig a táskám közelében maradni. Az sem tetszett ugyanis, ahogy Jennifer leplezetlen kíváncsisággal végignézte a fizetés összes mozzanatát, különös tekintettel a táskám és a bukszám tartalmára.
Beléptem a kádba.
Jennifer is vetkőzni kezdett, amire megszólalt a mosógépre helyezett telefonja.
Felvette.
Nem hallottam, hogy bárki is beszélt volna benne, de Jennifer először kiáltott egy nagyot, majd hebegni kezdett. Letette a telefont és rámnézett:
– Baszki, mindjárt itt a férjem. Öltözz fel gyorsan és tűnj el!
Még szerencse, hogy nem nyitottam ki a csapot, így szárazan kiugrottam a kádból és elkezdtem magamra kapkodni a ruháimat, Kell a fenének valami családi balhé!
Elkészültem, Jennifer a kezembe nyomta a táskámat és tuszkolt a kijárat felé.
– Megállj, kicsi, kérem vissza a pénzemet!
– Azt hagyjuk most, tűnj el minél előbb, mert ha ez az állat itt talál, megöl mindkettőnket. Majd legközelebb jössz ingyen!
– Nem, ez így nem lesz oké. Én addig nem megyek innen, amíg vissza nem kapok a zsozsót!
– Nem érted, hogy ez nem viccel? Én nem akarok meghalni!
– Egyelőre én sem – csitítottam a rémült szerepet játszó nőstény ripacsot. De négyezer forint az ára a távozásomnak.
– Mingyárt itt a Béla! Már ült súlyos testi sértésért.
– Én is. Egyszer egy taxist vágtam úgy pofán, hogy eltört az orra.
Közben rájöttem, hogy ez az egész egy szánalmas műsor.
Kötöttem az ebet a karóhoz, márpedig én addig el nem megyek, amíg a pénzemet vissza nem kapom, a lány pedig bevetett egy egész mesedélutánra való trükköt.
Végül visszakaptam a lét és eljöttem.
Biztos akartam lenni a dolgomban, ezért ténferegtem még egy kicsit a kapu közelében, mondván, megnézném én magamnak ezt a vadállat Bélát.
Nemsokára egy szemüveges, kesehajú nyüszöge jelent meg, aki némi bizonytalankodás után rácuppant ugyanarra a csengőgombra, amelyikkel nemrég még én szóltam fel az én Jenniferemhez.
– Megjöttél, drágám? – így a már ismert hang. A zavart viselkedésű fiatalúr remegő kézzel csapott le a berregő nagykapura, ám nem bírtam ki hogy utána ne szóljak:
– Jenniferhez mennél, drágám?
A fiú összerezzent és hirtelen nem tudta, erre mit mondjon.
Megsajnáltam és felvilágosítottam: ő lett volna a következő balek.
Nem lett.
Jennifert nem sokkal később felismertem a Maglódi úton. Akkor nem a testét vagy az okleveleit árulta, hanem a börtön felé integetett egy fehér zsebkendővel, hatalmas betűket rajzolva a levegőbe, ahogy ezt tették akkoriban sokan – és teszik talán épp most is.
Lehet hogy a Béla azóta már kiszabadult, sőt, meg is javult, de nagyon!
RoK
A szerkesztő utószava
Ez itt a masszazsinfo.hu.
17 éve dolgozunk azon, hogy ilyen és a másik oldalunkon ma megjelent sztorik ne fordulhassanak elő.
Úgy tudjuk, nem eredménytelenül…
