Felkerestem a kispesti a panelben, ahol egy megrendítően szép nő fogadott. Kétórás masszázst kaptam tőle, húszezerért (most ugyanez már huszonötezerbe fáj nála). Előtte hosszan beszélgettünk, elmondta, mi az a tantra, milyen a tantrikus masszázs és hogy ne ijedjek meg, de a végén megmasszírozza a péniszemet is. Nem ijedtem meg, csak azt nem tudom, ezt most így utóbb hogyan bizonyítsam be?
A masszázs nem volt egy nagy dobás, talán egy kicsit túl sok volt benne a hókuszpókusz, ide lépek, oda intek, itt kitakarom, ott betakarom, ágyesz-bugyesz. Jókat szunytam közben. Aztán megkezdődött a kígyóbűvölés, rövidszünetekkel.
Kukucskáltam, hogy mi történik és nem akartam hinni a résnyire nyitott szememnek:
A nő egy könyvet lapozgatott, elolvasott egy sort, aztán odafordult hozzám és elkezdte csinálni, ami le volt írva.
A könyv címe az erotikus masszázs művészete, vagy a masszázs és a szex, vagy a tököm tudja, micsoda, tele képekkel, rajzokkal – és ebből okult az én masszőzöm, méghozzá a jólfizetett munka közben. Ne felejtsük, hogy 10.000 forintos órabérben csinálta mindezt, ráadásul még bele is kellett szólnom, mert azért abban a könyvben én nem voltam benne és egyáltalán nem biztos, hogy minden pasi ugyanazt élvezi.
Miután végzett velem, következett a legkellemesebb rész: egy szál ciciben odabújt hozzám és mindkettőnket betakart és úgy édelegtünk, mint egy hatalmas szeretkezés után szokás.
Ezzel még nem volt semmi baj, a problémák ezután kezdődtek.
A borsos ár és a sutaság ellenére néhány héttel később megint kedvet kaptam hozzá.
Felhívtam.
Azt mondta, már éppen gondolt rám, hogy vajon megyek-e még hozzá.
Vár szeretettel, de most csak egy ölelésre, mert masszírozni nincs kedve.
Nekem masszázs kell, köszi, akkor most nem – és elmentem egy másik szolgáltatóhoz.
Egy héttel később felhívott, hogy bocsi, de nem fog pont ötre odaérni.
Én meglepve kérdeztem, hogy hova, mert épp Nyíregyházán voltam terepen, ügyfelekkel.
Hát haza, merthogy azt beszéltük meg, hogy megyek masszázsra.
Bocs, drága, biztosan nem beszéltünk meg semmit, hiszen a legutóbb a múlt héten masszírozni sem volt kedved.
Jó, ő nem akart engem megsérteni, nincs is semmi baj, de egy ölelésre szívesen vár bármikor – és ebben maradtunk.
Nemrég az egyik közösségi oldalon jött szembe.
Üdvözöltük egymást és mivel én messze földön híres vagyok az udvariasságomról, megemlítettem, hogy az az ölelés emlékezetes volt, ma is beleremegek, ha eszembe jut, mikor ölelhetném meg megint?
Erre alaposan leoltott, hogy neki van épp elég barátja és semmi szüksége az én ölelgetéseimre. Valahogy ezt a durva sértést is kibírtam, hozzá vagyok szokva a furcsaságokhoz.
Aztán jött "az" a fotó.
Aki nem ismerné a FREE HUGS mozgalmat: önkéntesek táblával kiállnak a placcra, ingyen megölelnek bárkit, aki arra jár – és ettől azt remélik, hogy jobb lesz az emberiségnek. Van valami visszás abban, hogy olyan valaki jótékonykodik ismeretlenekkel, aki a korábbi saját fizető ügyfeleibe alaposan belegázol.
De ez a világ már csak ilyen képmutató.
Bocs, ha hosszú voltam.
