Láss csodát, az üzlet beindult.
Egyre több, addig soha nem látott arc jelent meg a fiúnál, szinte kivétel nélkül középkorú hölgyek, a végén már alig lehetett bejutni hozzá.
Az akkor még szövetkezeti alapon működő fodrászat vezetése örült a bevételnek, meg annak hogy végre a személyzeti munka nem kerül kéthavonta napirendre.
Ment is minden szépen, amíg egyszer – a kilencvenes évek elején vagyunk – valamelyik tévés magazinműsorban meg nem szólalt a fiatalúr – ráadásul úgy, mint a mozgássérültek példaképe, aki köszöni, jól elvan állami meg családi támogatás nélkül is.
A balesetben megsérült fiú mankóval az utcán is elboldogult, a masszázspad mellett közlekedni meg az egyik kezével támaszkodás mellett simán tudott. Kitanulta a gyógymasszőrséget, amellett igen jól tudott társalogni – és megszerették a hölgyek, mert odafigyelt és reagált a testük-lelkük összes rezdülésére.
Ebből persze egyenesen következett, hogy a gyógyító hatású mozdulatokba egyre több érzékiség keveredett – majd a szolgáltatás más irányba ment.
Bár az én véleményemre remélem senki nem kíváncsi, szerintem a fiú ott hibázott, hogy bevállalta az interjút és nyíltan kiterítette a kártyáit, ugyanis szerintem senkire nem tartozik, hogy mi történik két ember között egy maszodában.
Akkor még nem volt ennyi tévécsatorna és a gumiműsort sokan látták.
A fodrász szövetkezet munkatársai is.
Mondanom sem kell, hogy a fiú másnap csomagolhatott.
Nekem a fodrászom azt mondta, hogy külföldre ment.
Ami biztos – még néhány évig oda jártam a tollazatommal – soha többé nem volt masszázs abban a fodrászatban. Talán még most is szolárium van a masszpad helyén.
RoK
