Amikor már csak tanga takarta testét felfedve kézen fog és az imbolygó fényű szobába vezet, tudom a lelkem végre megérkezett. Aztán csak fekszem a szoba hűvösében, míg kinn tombol a nyár. Narancsszín redőnyök szűrik a fényt, a hőt, miközben a mézszerűen csorgó olaj után a hőn áhított érintés-zápor is elér. Az ujjbegyei hol bársonyosak, hol fájdalmasan kegyetlenek. Tenyéréllel, könyökkel, alkarral a kéjes kín-zónába visz, és mámorító ujjaival lapítja szét az alattomos stressz-csomókat. Hosszan hallgat, ami most nem bánok. Évek óta nem voltam ily nyugodt s gondtalan, mint most vagyok a kezei között, a mágikus zene lágyította csendben.
A vádlimhoz érve csitrihez illően csacsogni kezd, s a hétvégéjéről mesél. Hajnalban, buliból érkezett ide, igazából nem aludta ki magát. Nem is vállalt volna el, ha nem előre egyeztetjük az időpontot. Mivel úgyis a megfordulás előtt vagyunk, felajánlom, cseréljünk helyet, hogy én – a magam laikus módján – megmasszírozzam őt. Elsőre rááll, és felül a padra. Krémmel kéri, és meg is mutatja, mennyit kell egyszerre a tenyérbe nyomni. Mielőtt hasra fekszik, tangája gubancba sodorva landol a lepedőn. – Kezdődhet a kéjenc kence-fice! – mondja kajánul. Meglepődök, és irgalmatlanul izgalomba jövök, de csak a meglepődést tudom palástolni. Nekifogok a vállának. Flakon a bőrre köp, pórusok fuldokolnak. Oldalt helyezkedem el, mert nem merek a fejénél állva állni. Mire a derekához érek, érzem, hogy mennyire fárasztó a csuklómnak, az ujjaimnak, a gerincemnek a – mégoly vágyott testen való – munkálkodás. De nem törődöm vele, mert a masszázspad végéhez kerülök. A talpához nyomom hasam, s a vádlira hajolva fénylő fenekéhez közelítek. Ekkor manifesztálódik a felajánlásomban megbúvó – nomen est omen – hátsó szándék. Bókolok neki, dicsérem hibátlan bőrét, de titokban teste ismeretlen zugait lesem. Remegve keresek dús húsöblöt, ínfeszülést, combtőben árnyékokat. Majd tovább szkennelem a térdhajlaton túl, haladva combjai belső oldalán, s miközben jár a szám, csúszkálok, akár egy szán. Ő hirtelen comb-satuba fog, arcomra zárul a hűs zug. Megsűrűsödik a sötét, tompulnak a hangok, csak a vérem zúg tovább, kondulnak gyönyör-harangok. Egy pillangó-úszás mozdulattal előre nyújtom karjaimat, és a fejem, mint egy tempó után a vízből, a medencéje fölé emelem. Nagy levegőt veszek, miközben hallom és érzem, hogy rázza a nevetés.
– Mindent a szemnek, de ott semmi többet a kéznek! – mondja és a hátára fordul. Én úgy maradok, rámeredek, mert e kitárulkozás, mégha szolid is, meredek. De folytatom. A lábfejétől a térdéig simítom a bőrét, észlelem, hogy repedt terepe odaadó, a látási viszonyok meg iszonyú izgatóak. Mint célbalövéskor, fél szemmel fókuszálok, úgy szemlélem arcát a has és a hasadékot takaró öl bozontja fölött. Látom a pillái kolibri-szárny rezzenését, az orrlyukai remegését, a mellbimbói datolyás duzzadását, s az élvezet még megannyi jelét. Ily közelről nézve a köldöke pihéi óriások, sodró lovassági roham az ujjaim után iramló libabőrözés, s a felajzott teste vonaglása földöntúli földindulás. A zene szól és én körbefonom, simogatásba csomagolom. Hálás nyögdécselések izgatnak és tüzelnek tovább. Én miközben rángok és fejemben cikázok, győzködöm magam, hogy igen, itt a pillanat! Most kéne tüzelni, nem később! Hisz nem jobb később, mint soha! (Az előző mondat értelmetlen, hiszen már csak a kéjnek van értelme!) De megállom, és ő is észnél van. Alig észlelem, hogy már fekszem. Beül a lábaim közé, keményen kezdeményez. Neki áll a zászló! Hasamhoz lapítja, szelíd szigorral csitítja, rátenyerel. Meleg tenyere, mint háborgó tenger után a dokk. De zászlónak is egy vége: én hosszú kéjes agóniában szétolvadok.
De megmarad az elszalasztott pillanat nyoma.
Mint egy utánérzés.
Bársonyos bor helyett noha.
nastyfiú
