Az éttermet elhagyva egy nagy, magas fákkal szegélyezett parkon kellett átsétálnunk. Hiába volt a város közbiztonsága akkortájt kiváló, a park ízeltlábú faunáját – az éjjeli pillangókat – nemigen sikerült megritkítani, úton-útfélen beléjük botlott a járókelő.
Azaz nem is kellett botlani, jöttek ők maguktól, szép sorjában. Esetünkben is két fiatal lány kezdte dicsérni délceg járásunkat, izmos termetünket, sugárzó egyéniségünket, páratlan intelligenciánkat. Szívet megdobogtató bókok közepette kínálták a masszázsukat, miközben előlegként cirógatták a karunkat, simogatták fejünket.
De mi hajthatatlanok voltunk, mert ugyebár nem vagyunk mi olyan fiúk…
Miután vagy ötven-száz métert sétáltunk így együtt, sűrű elnézések közepette vettünk érzékeny búcsút a dolgos duótól. „Majd holnap, legközelebb, csak ti”, meg hasonlók. S hogy a továbbiiakban elkerüljük a hasonló inzultusokat, gyorsabb sebességre kapcsoltunk. Későre járt, de mennyire?
Mondd öreg, hány óra? – kérdezem, mire a barátom a bal alkarjához kap, s kiszakad belőle egy hatalmas szentségelés: ezek a mocskok leszedték rólam az apámtól örökölt Doxát!
Gyors hátraarc, némi futás, s vasmarokkal kapjuk el az imént még nyájas némbereket.
Még annyi idejük sem volt, hogy megszabaduljanak zsákmányuktól, úgyhogy rögtön meg is lett az óra. Mivel az ilyesmi nem hagyható annyiban (s ennyivel tartozunk is embertársainknak), irány a rendőrség!
A történet ismertetése után az amúgy mosolygós vietnami rendőrök megköszönve segítségünket, megkértek minket, legyünk tanúi a példás büntetésnek. Hogy hogyan hivatottak ők elejét venni a hasonló eseteknek, s miként őrködnek jó cerberus módjára Ho Chi Minh város közbiztonsága felett! A lányokat a falhoz állították, s puskatussal agyba-főbe verték.
Olyan vehemenciával és szakértelemmel dolgoztak, hogy nem bírtuk nézni, s beadtuk a kegyelmi kérvényt.
Már nehogy szegény kuncsaftjaik azt gondolják, a stricijeik bántak így el velük…
